Tárca

A tárcaíró hajdan nagy úr volt. Karizmatikus jelenség, keménygallérral, nyakkendősen, fényes cipőjén kamásnival. A kávéházba tarokkozni járt, a klubjában megvárták a ferblipartival (Mikszáth Kálmán). Törzshelyén, abban a bizonyos vendéglőben Óbudán, ahol később márványtábla hirdette nevét, a szakács csak az ő kedvéért főzött, ha megjelent (Krúdy Gyula). Szegények, gazdagok nyelvén egyaránt értett, megnyíltak előtte tájak, emberek (Tömörkény István). A volontőr a redakcióban boldog volt a megtiszteltetéstől, ha őt küldte szivarért és meghallgatta, míg eldadogta: Szerkesztő úr, nagyon sokat tetszik szívni. — Mondd már, fiam, legföljebb néhány évvel tovább leszek halott (Hunyady Sándor). Ilyen anekdóták keringenek a tárcaíróról, különben is nyitott könyv az élete, mindent tudnak róla: hol, mikor, mit, mennyit mondott, tett, avagy szeretett volna mondani, tenni, merre járt, mit evett, kiknek udvarolt. Csak egyet nem tudnak: mikor írta meg, amit megírt. A tárcát hétről hétre.
Mert az mindig benne volt az újságnak rendszerint a vasárnapi számában. Hétről hétre ugyanazon a helyen, páros oldalon hajtás alatt, einfass-léniával fent elválasztva, egyhasábos címmel, felülírva a szerző neve, maga a címrendszer — ahogyan öreg nyomdászok mondták — szép, „akcidenc” betűből kiszedve, mindig iniciáléval a szöveg élén.