Tengertánc. In memoriam Örkény István

[...] Én megpróbáltam úgy írni, mintha én egy felnőtt nemzet írója lennék. Tehát nekem a másik sohasem volt nálam tudatlanabb, tájékozatlanabb, védtelenebb, hanem mindig velem teljesen egyenrangú. De hát mitől felnőtt egy nép? Ezt nagyon nehéz megmondani. Én azt hiszem, hogy felnőtt egy nép akkor, amikor nemcsak iróniára, hanem öniróniára is képes. Felnőtt nép az angol, amely egy Shaw-t, aki – magyarán mondva – a szemükbe köpött, ünnepelve szeretett. És felnövekvőben van a magyar nép is, mert végül is nagyon sok olyan költőnk és írónk van már, aki azt az írói alapszituációt próbálja megvalósítani, hogy egyenrangú félnek tekinti a másikat, felnőttként beszél vele. Tehát nem szépíti a dolgokat, mellőzi az ünnepélyességet, mellőzi az írói méltóság pózát, amit gyűlölök, lemond minden tekintélyről, amire foglalkozása voltaképpen predesztinálná, és úgy beszélget az olvasójával, ahogy én beszélgetek teveled, vagy ahogyan mi beszélgetünk, ha barátok között vagyunk. Tehát egyenrangú az egyenrangúval, egyforma észbeli képességekkel rendelkező vitapartnerek, akik közül az egyik fél, az író, jelen esetben én, lemondtam arról, hogy tanácsoljak, mert tanácsot adni nem tudok, lemondtam arról, hogy megmagyarázzak, mert magyarázni nem tudok, nem értem a világot, amely körülvesz, tehát hogyan tudnám én ezt megmagyarázni? A kijelentő mondat helyett a kérdő mondat az, amely az én egész írói struktúrám alapja.