Theodor Fontane élete levelekben

"Szívem legmélyéig levél-rajongó vagyok, s a levelet minden más történelmi anyag elé helyezem, mert az az embert legsajátabb és legvalódibb lényegében adja." Így írt Fontane egy 1889-ben keltezett levelében. 1895-ben pedig a következő sorokat küldi Maximilian Hardennek: "Korunk a forgalom - de még inkább a szenvtelen levelezés jegyében áll, s ezért valóságos felüdülés olyan levelet kapni, mint az Öné. Minden sorának mondanivalója van, minden szava véleményt tükröz." Ám Fontanenál a jó levél felett érzett örömében sokkal inkább az alkotó természete nyilvánult meg, semmint a befogadóé. Ő nemcsak mint címzett és olvasó rajongott a levélért, hanem mindenekelőtt, mint szerző és küldő. Annak az öreg úrnak, aki a Potsdamer Strasse 164/c számú ház harmadik emeletén lakott, Berlin nyugati részének közelében, nagyon "abattu"-nek (fásultnak) kellett éreznie magát, ha óriási íróasztalán ("egy rég elhunyt műgyűjtőtől örökölt bútordarab volt ez") a postát válaszolatlanul hagyta. Sokkal jobban szerette, ha "Nagy Levélíró Nap"-ot rendezhetett; ünnepnek érezte ezt, s akár három ilyen napot is egyberagasztott. "Igen tisztelt Uram! Életem egyetlen abszolút készségével, a levélíróival, postafordultával válaszolok Önnek..." Ezzel kezdi egy 1886-ban írt levelét, de így kezdhetné majdnem valamennyit. Fontane korának egyik legszorgalmasabb levélírója volt. Amikor fia, George 1887-ben meghalt, százával kapott leveleket. Hetvenedik, de még inkább hetvenötödik születésnapján szinte meg sem lehetett számlálni a szerencsét kívánó levelek tömegét - és Fontane külön, mindegyiket, személyesen és lekötelezően szívélyes sorokban köszönte meg, s válaszait a maga faragta hattyútollal írta."