Mészöly Dezső: Villon Magyarországon

Francois Villon a világirodalomnak azok közül a költői közül való, kik életükkel éppoly mély nyomot hagytak az emberiség emlékezetében, mint költészetükkel. Mint ahogyan a mi Csokonaink garabonciás alakja nem sokkal halála után fölüti fejét a különféle tréfás történetekben s a népmesében, úgy jelenik meg csakhamar Villon markáns képe is az utókor előtt: versek születnek a hajdani párisi diák, a csavaros eszű, kalandos életű csavargó csínyjeiről s anekdotákban beszélik el, hogyan járt túl ellenségei eszén, vagy hogyan mondott oda IV. Eduárdnak, az angol királynak.
Ne kutassuk most, hogy ezek a történetek, melyek afféle potyázó, kedélyes naplopóval ismertetnek meg, mennyire hamisítják meg az igazi Villon képét. Maga a tény, hogy az utókor nemcsak verseire vetette rá magát – olvasta, másolta s adta kézről-kézre – hanem személyével is annyit foglalkozott, mindenesetre megerősíti azt a benyomásunkat, hogy Villonnál élet és életmű – elrontott élet, romolhatatlan életmű – valósággal össze van nőve. Nem mintha a mű önmagában csonka volna. Tökéletes és tökéletesen élvezhető az önmagában is. De mégis: Villon egész költészete annyira a maga cifra-keserves életéből nőtt ki, hogy amikor élvezettel mélyedünk el verseiben, lehetetlen, hogy előbb-utóbb fel ne merüljön bennünk a kérdés: ugyan ki volt ez az ember? Próbáljunk meg röviden felelni a kérdésre. Elöljárónak megjegyezhetjük, hogy amit Villonról tudunk, azt részben őtőle, verseiből, részben pedig egykori rendőri aktákból tudjuk. Mindkét dolog jellemző. Az első azt mutatja, hogy vérbeli lírikussal van dolgunk, a másik: hogy valóságos bűnözővel... Sem többel, sem kevesebbel. Holmi elvetemült gazembert látni Villonban éppoly helytelen volna, mint akár érzelmességből egyszerű sorsüldözöttnek fogni fel őt, akár – az említett anekdotákon indulva – holmi bohém naplopónak tekinteni csupán, ö tudta, mit mond, amikor leírta: Je suys pecheur, je le scay bien...