Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország

Lassan évtizede nincs jelen a magyar könyvpiacon a kortárs japán regény. Ezt a hiányt pótolja Murakami immár több mint tíz nyelvre lefordított bestsellere, ez az irodalmi sci-finek vagy fantasynak is nevezhető mű, amelyet úgy is jellemezhetnénk: az információs társadalom kémregénye, Umberto Eco-i hangütéssel. Az 1949-ben született szerző – az első, nemzetközileg is kiemelkedő képviselője annak az új japán írógenerációnak, amely Abe Kóbót, Kavabata Jaszunarit és Misima Jukiót követte – megkapta érte az év legjobb regényének járó Tanizaki-díjat.
A cselekmény két síkon játszódik Egyik sík a valóság, vagyis a közeljövő orwelli megalopolisz-Tokiója, ez a „keményre főtt csodaország”, ahol ocsmánynál ocsmányabb legitim és nem legitim szervezetek vetekednek az exkluzív információért, s játszmájukhoz bábnak használják az elbeszélő „numerátort”, ezt az agysebészet útján „képzett” adattitkosító fiatalembert. A másik sík a „világvége”, amely akár „párhuzamos világ” (mint a fantasy műfajának kedvelt fogása), akár a főszereplő tudattalanjának világa, mindenesetre annak a másik, való világnak a végterméke: akaratuktól, elméjüktől és emlékeiktől megfosztott emberek vegetálnak egy cél és értelem nélküli, habár békés nekropoliszban. A főhőst sorsa kíméletlenül az elsőből a második felé tereli, s hogy ott marad-e, s ha igen, mi végre – erről szól ez a lebilincselő, ízig-vérig modern, egyszerre nagyon japán és nagyon nemzetközi történet.