Marcellus Mihály: Maszada. Az utolsó szikla

"Van úgy – valami csoda folytán talán –, hogy a mély érzelmek elnyomhatatlan szót követelnek maguknak. Visszatarthatatlanok, erőszakosak. Utat keresnek kifelé, hogy megmutassák végre magukat. Beleszállnak az ember ujjaiba, amelyek a klaviatúrát csapkodják, és szavakká alakulnak a képernyőn. E fénylő felület pedig ezáltal megtelik színekkel, képekkel, érzésekkel és... tanulságos mondanivalóval, hogy üzenetté váljon másoknak.
Ha létezik e csoda, hát én átéltem, miközben Az utolsó szikla megfogant bennem. Csoda volt valóban: éreztem a belső indíttatást, hogy valami olyat tegyek a Tisztelt Olvasók elé, ami remélhetőleg elgondolkodtatja az EMBERT. Az igazi EMBERT, aki nem elutasító, aki nem fél kitárulkozni, nem fél tárgyilagosan elgondolkodni és nem befolyásolható a szokványos ellenségeskedések, kicsinyes és primitív gyűlölködések hatásai által.
Minden nép átélt tragédiákat. Minden nemzetnek megvan a maga drámája, amely tanulságokra tanít. Én úgy látom, a mindnyájunkat érő fájdalom az a Véső, ami végül finom mívű, igaz és érzékeny karaktereket alkot, s emellé megvilágosodást nyújt arra, hogy e Véső teremtményei, ezek a kifinomult személyiségek, ne ellenségnek tekintsék a másik szenvedőt, hanem a saját drámájukon keresztül átérezzék a szenvedését."