Makáry Endre, Vámos Endre: Földalatti fémszerkezetek korrózióvédelme

A kőolaj és földgázkészletek gyors ütemű feltárásával együtt járnak a szállítás problémái is. Szükségessé vált az országos földgázelosztó hálózat, az import és hazai kőolajok szállítására távvezetékek és kőolajtermék-vezetékek megépítése.
A földalatti csővezetékek korróziós kárai több részből tevődnek össze: a szerkezeti anyag meghibásodásából, valamint a közvetett károkból, az egyes üzemeknek, városoknak vagy iparvidékeknek az energiaszolgáltatásból való több órás vagy napos kiesésével előálló igen nagy anyagi veszteségekből. A korróziós károsodások balesetveszélyt is hordoznak.
Korróziós kár Magyarországon már az 1940—42-ben épült első kőolaj-távvezetéken (zalai), a Bázakerettye— Budapest nagynyomású távvezetéken, kevéssel az építés után előfordult. Ekkor a kőolaj és földgáz mint energiahordozó még nem volt döntő jelentőségű a hazai energiaszerkezetben, így aránylag könnyen hárították el a szervezési nehézséget, amelyet a csőtávvezeték korrózió miatti cseréje jelentett. A távvezeték hossza 220 km, átmérője 200 mm, üzemi nyomása 7,13 MPa (70 bar). Bitumenes szigetelőburkolata csak a vizes területeken van. Mivel az építés idején hasonló méretű távvezeték Európában is alig akadt, nem volt kellő korrózióvédelmi tapasztalat. Az első csőlyukadás már 1945. IV. 13-án bekövetkezett, majd 1952-ig ezt 130 lyukadás követte. Egy-egy terület első csőlyukadását néhány héten vagy hónapon belül követte a többi, míg a kritikus szakaszt ki nem javították vagy teljesen ki nem cserélték. Azonban e cserék sem bizonyultak a korrózió tartós ellenszerének, mert az 1950-es évek elején voltak olyan időszakok, amikor a javítások miatti leállások ideje már összemérhető volt a hasznos üzemidővel. A gyakori csőlyukadás bizonytalanná tette az üzemmenetet.
A katódos korrózióvédelmi rendszert 1952-ben építették ki, azóta a zalai távvezetéken további korróziós lyukadás nem volt.
 

Érvénytelen könyvtári bélyegzővel.