Tóth Tihamér: Miatyánk. Szentbeszédek, melyeket az 1936/37. tanévben a Pázmány-egyetem templomában elmondott Dr. Tóth Tihamér

Szelíd pirkadatban kél föl a nap a Szentföld csendes tájai fölött. Ha látni tudna, még meg is dörzsölné szemét a különös látványon: hogy az a komoly, magányos férfi még mindig imádságba mélyedten térdel a földön, pedig akkor kezdte imáját, mikor tegnap este az első csillagok fölragyogtak.
Egész éjjel csendben imádkozott az Úr. Egyedül, mindenkitől félrevonulva, lelkével teljesen belemerülve a mennyei Atya dicsőítésébe. Most aztán, hajnalhasadáskor, végre hozzámerészkedtek az apostolok. És az egyik Krisztus Urunk egészen átszellemült tekintetétől, túlvilági fényben égő szemétől föllelkesítve, hozzáfordult a nagy kéréssel: «Uram! Taníts bennünket imádkozni.» (Luk. 11, 1)
Az Úr szeme fölfénylik az örömtől. Most jött el életének egyik fontos pillanata. Most jött el az a pillanat, amelyben olyan ajándékot ad az emberiségnek, hogy annak rádiumsugárzása meg nem gyöngül a világ végéig. Most adja elő valIásának olyan foglalatát, amely útmutatója lesz az elkövetkező keresztény századoknak és évezredeknek. Most tanítja meg az embereket arra az imára, amely élni fog ajkukon, míg egyetlen keresztény oltár áll a földön, hogy meg nem gyengülő erővel éltesse az Istent kereső lelkeket ... Most hangzik el először a földön az «Úr imádsága», most hangzik el először a «Miatyánk». És én ennek az imának átelmélkedésére szeretném fordítani a most következő három egyetemi tanévnek minden szentbeszédét.
 

A gerinc kissé kopott, meglazult.