Kosár
"... Kutyáit és lovait valósággal istenítette Andrejevics Vaszilij.
...
Az erdők és a mezők voltak a királysága.
...
Most sem tud nyugton lenni, míg a vasúti kocsi ablakából az aranyosan ragyogó tarlókat és bükkerdők közötti zöld gyepszőnyegeket, a tarka faragású faházikókat és apró patakokat szemléli. Szeretné mindazt, ami itt a szeme előtt elrohan, megtapogatni, kezével megfogni, birtokba venni. A táj puszta látására kéjesen felsóhajt és mélabúsan felkiált:
- Ó, anyácskám, én anyácskám! Jó a mi országunk, nagy a mi országunk. Csak a rend hiányzik!
Eszébe jutnak a szörnyű idők, amiket átélt, - hiszen háború van és forradalom! A cárt letaszították trónjáról, Moszkva kormányzóját kiűzték palotájából, a parasztok szemtelenkedni merészeltek földesurukkal. Az erdőt, amely miatt oly régen pereskedett parasztjaival, egyszerűen birtokbavették és szó nélkül kiirtják! Még arra is rávetemednek, hogy marháikat az urasági legelőre hajtják és a földesúr nem meri őket megbüntetni.
Már az asszonyok is mernek ellenkezni; a szolgálók nem fogadnak szót. A felesége, Arkadjevna Mária éppen tegnap kapott sírógörcsöt egy ilyen perszóna miatt. Azelőtt az ilyen akaratos fehércselédet egyszerűen az istállóba cipeltette, két parasztnak megparancsolta, hogy emeljék fel szoknyáit és sajátkezűleg alaposan elverte; és akkor még hálásan kellett térdreborulnia a nagyságos úr előtt! Semmiesetre sem merte volna a földesurat beperelni, de ha mégis perre kerül a dolog, a falusi biró kapott volna egy pár kacsát, vagy egy fél fuvar burgonyát és a lánynak bocsánatot kellett volna kérnie a nagyságos úrtól.
Most azonban nem lehet mást tenni, mint hallgatni - és Isten tudja, mi lesz még! A parasztok azt mondják, a földet el fogják venni az uraktól és felosztják. Ó nem, ezt nem fogják Péterváron megengedni!..."
