Hajnali szürkület.
Az őszi éjszakák Lengyelországban koromsötétek. Ég és föld szoros ölelkezésben szövi a teremtés titkát.
Amint derengeni kezd a hajnal, leválik az ég a földről, felszáll és friss, érintetlenül hófehér dér marad nyomában a mezőkön és réteken. A fákról cseppek hullanak. A föld hallgat. Még állati hangok sem hallatszanak. A föld még senkié sem, éppen csak most született meg a felszálló ég alatt; mint valami talált gyermek fekszik elnyújtózva a friss harmatban …
A mezők felől hangok közelednek, mintha egyes vízcseppek hullnának le láthatatlan esőcsatornákból: az éjet-napot összekötő szürkeségből előbukkannak az első tejeskocsik és a kőhídon át Varsó külvárosa, Praga felé dübörögnek. A bádogkannák csörömpölése messzire elhallatszik a reggel csendjében és felkelti az alvó világot…
Utánuk más kocsik is kiválnak a szürkeségből; súlyosan megrakodott szekerek vonulnak a kőhidon. Van rajtuk káposzta, burgonya, tojás ládaszámra, sok tyúkketrec, szilváshordó, körtéskosár, áfonyásputtony. Mindezt zsidók és parasztok viszik a környékbeli falvakból és kisvárosokból Varsóba, a nagyvárosba. A szekereken még ott fekszik a mezők nedves éjszakai harmata. A magasra rakott széna tetejéről, meg a szalmából font ülésekről üde parasztlányok nézegetnek le, széltől vörösre cserzett arcú parasztasszonyok tarka fejkendőkkel, fázósan borzongó, bekötözött fülű zsidók és gőzölgő bundájú, átázott parasztok.