Vészi Endre: Muszka Pista. Egy lopott ló története

„S a Muszka Pista? Egy még drámaibb, félelmetességében még koncentráltabb korszak terméke. Az alapélmény persze saját életemből származik. 1941-42-ben szappant főztünk apámmal Pestújhelyen – itt tanultam meg a szappanfőző mesterséget is –, s már szigorú háborús jegyrendszer lévén, szinte teljes illegalitásban. Fölöttünk függött a lebukás mindennapi veszélye. S mert a szappanfőzés szagos mesterség, (bélzsírból, hulladék faggyúból főztük), tartanunk kellett attól is, hogy az émelyítően édeskés, lúgos illatok nyomunkra vezetik a hatóságot az Adria utcai kisműhelybe. Akkor még a főváros és Pestújhely határán (ma ez utóbbi már Budapesthez tartozik) vámsorompó volt, s így a törvény megkerülésével főzött szappant át kellett csempésznünk a vámon. Ebben volt segítségünkre egy sok-gyermekes, viharos életű fuvaros, bizonyos Tóth bácsi, (félig cigány vagy talán egészen az), szabad szellemű csempészlelkületével, szikrázó ötleteivel, a gonosz, de azért olykor vaksi hatóságok megtévesztésének tudományával! Az ő stráfkocsiját vontatta az a kis vézna, orosz lószármazék, amely még a cári hadsereg első világháborús kárpáti visszavonulása után maradt Magyarországon zsákmánykent, passzus, igazoló iratok nélkül, egy idegen állampolgár minden hátrányával sújtva. "Gyí, te lopott!" – csördített a tarkójára szóval-ostorral a gazdája – "gyí, te muszka!" biztatta erélyesen, de nem minden szeretet nélkül. És Tóth bácsi, csempésztársának, vagyis nekem, folytatólagos e1őadásokban, a szél- és esőverte kocsibakon, talán a magarizlinggel biztatott képzeletét is mozgósítva, elmondott mindent erről a kis hontalan állatról, mindent, amit csak tudni vélt róla. S ez akkori világlátásomba, élethelyzetembe pontosan beleillett. Mint a mai széllovasok, akik egy szál deszkán repülnek, én egy képzeletbeli vitorlát kifeszítve írni kezdtem egy regényt, szó szerint a szelek hátán. (…)
Igen, egy passzus nélküli lovacska sorsának tükrében a passzus nélküli emberek sorsa!”