Zelk Zoltán: A hűség és a hála éneke

A 26 éves Zelk Zoltán alkalmi munkát keresve utazott 1932-ben Jászberénybe, ahol megismerkedett a 27 éves Bátori Irénnel. Irén felszentelés előtt álló apácanövendék volt, Zoltán az érmihályfalvi zsidó kántor fia. Nem csoda, ha szerelmüket mindkét család mereven ellenezte. Végül szülői engedély híján házasodtak össze egy évvel később. Zoltán addigra már ismert költő volt, első kötetéről Radnóti Miklós írt magasztaló kritikát. Az illegális kommunista szervezetekkel való kapcsolata miatt hol Magyarországról toloncolták ki Romániához tartozó szülőföldjére, hol a román hatóságok vissza. Hihetetlen szegénységben éltek, kezdetben egy társbérletben kilencedmagukkal. Volt, hogy Irén tartotta el kettejüket ének-tanításból. Amikor végre egy kis lakáshoz jutottak Zuglóban, úgy érezték a földi paradicsomba kerültek. Zoltán édesanyja is kibékült velük, a vallásos zsidó asszony és a hívő katolikus meny együtt gondoskodtak a bohém életet élő, kártyát és lóversenyt kedvelő, kommunista költőről. Az idill nem sokáig tartott: Zoltánt háromszor hívták be munkaszoláglatra. Naponta küldte haza feleségének verseit és szerelemes leveleit. "Ez év novemberében lesz tíz esztendeje, hogy a párom vagy... Mit is írjak most Neked? Vedd tőlem, mint egy virágcsokrot e néhány sort, azt, hogy nagyon-nagyon szeretlek, vágyom utánad, aggódom Érted, s hogy hiszem, tudom: nemsokára együtt leszünk." Amikor két év után teljesen legyengülve hazatért, Radnóti Miklós javaslatára a Cserépfalvi Kiadó azt tervezte, hogy kiadja válogatott verseit, Szerb Antal előszavával. Két hónap múlva mind a hárman megkapták az újabb behívót. Társai bevonultak, de Zelk eldöntötte, hogy nem megy vissza a biztos halálba. Előbb Irén rejtegette zuglói lakásukban, majd Németh Lászlóéknál bujkált. A háború után lelkesen fogadta a kommunista hatalomátvételt, lelkendező versekben köszöntötte Sztálint és Rákosit. Irén ezalatt ifjúsági regényeket és meséket írt, és imádkozott férjéért. Aztán Zelk is csalódott, a rendszert dicsőítő verseket a tiltakozás hangja váltotta fel. 1956-ban a forradalom egyik legzengőbb hangú költője lett. Amikor eljött a megtorlás ideje, a hatalom az egykori kommunistákra volt a legdühösebb. Zelket Déry Tiborral együtt ítélték sokéves börtönre. Nem volt már fiatal és sokat betegeskedett, nehezen viselte a rabságot. Főleg felesége sorsa aggasztotta, aki súlyos betegen maradt egyedül. Az aggodalom jogos volt, Irént egy gyors lefolyású betegség ledöntötte a lábáról, és 1957 nyarán meghalt. Zoltán erről semmit sem tudott, a levelezés jogát a börtönben megvonták tőle. Végül öccse meglátogathatta, ő közölte vele a hírt. Zoltán összeomlott, különösen azok után, hogy a temetésre sem engedték el. Amikor '58-ban amnesztiát kapott, a szabadulást rosszabbnak találta, mint a rabságot. Nemcsak feleségét kellett gyászolnia, édesanyja is halálos ágyán feküdt, és másnap meg is halt. Emlékekkel teli zuglói lakásukat addigra kiutalták másnak: a bútorokat, ruhákat és könyveket kirámolták az udvarra. A versek kéziratai és a munkaszolgálatból küldött szerelmes levelek az esőben áztak, amikor Zoltán és öccse összeszedték őket. Zelket a tragédia élete legszebb versének megírására ihlette. Irén emlékére írott elégiája, a Sirály az örök gyász vallomása. Évekig nem írt más verset, de ezt sem engedték kiadni ezért a két sorért: "nem láttam holt arcodat, / kifosztották a gyászomat". 1981-ben halt meg, sírkövére Borsos Miklós egy fehér márvány sirályt faragott." Nyáry Krisztián

Érvénytelen könyvtári bélyegzővel.