Gelléri Andor Endre: A szállítóknál

Az a világ, amelyet Gelléri Andor Endre novellái mutatnak meg, ismerős is, ismeretlen is. Ismerős, hiszen ezek a figurák kortársaink voltak, a két világháború között éltek – vagy inkább: próbáltak élni –, s a helyzetek, amelyekben vergődnek vagy szoronganak, az ismerős tegnap helyzetei. De ismeretlen is ez a világ, mert művészi tükörképe meglehetősen ritkán villant elénk.
A címadó elbeszélés 1930-ban jelent meg a Nyugatban. Gelléri előzőleg nem volt meggyőződve írásának értékéről, s visszakérte. Ezután Móricz Zsigmonddal akadt össze, aki megszidta: „Mit akarsz te azon javítani, amikor ezt a tündéreid hordták a papírodra? Ne légy már olyan végtelenül beképzelt, hogy a remekműnél is többet akarj.” Történetében egy hatalmas, betonfenekű kasszát kell néhány munkásnak felcipelnie a második emeletre, gyürkőznek, káromkodnak, és mire végeznek és megkapják a szerény fizetséget, mindannyian csak aludni tudnak.
A fiatal életerő jellegzetes vonása Gelléri első novelláinak. Az írót azonnal elismeri a kritika, a Nyugatban Kosztolányi ír első novelláskötetéről: "Micsoda gazdagság és változatosság, a lehetőségek milyen szép ígérete s a művészi eszközök milyen kemény kezelése. Költő ez a fiatalember és művész is. Ha valaki naturalistának nevezi, nyíltan szemébe nevethet. Nála a valóság csak ugródeszka. Képzeletéből alkot. Ahhoz, hogy egy szállítómunkást megformáljon, több képzelet kell, mint bármi holdbeli ábránd kimódolásához. Tündéri realizmusa fölött könnyűség és fényesség lebeg.”

Kötése megtört.