Bacsó Péter: A Tanú

"Nincs mit tenni - mondja Pelikán. - Kinyírjuk Dezsőt. - Gizi elbúsul, könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában: - Muszáj? - Pelikánnak megtódul a vére. Még ez a lány is az érzelmeset játssza? Odavágja elé az asztalra a húsjegyeket. - Vagy panírozd be ezeket! - A konyhában ott a többi gyerek is. Az egyik felkapja szép, színes papírokat, és földobja a levegőbe. Nagy, színes papírpillangók röpködnek, lassan leereszkednek a földre, a kölykök nézik, nagyokat nevetnek. Pelikán szótlanul figyeli a gyerekeit, aztán leül. Vészjóslóan mered maga elé. - Nincs mit tenni. Kinyírjuk a Dezsőt. - Gizi szavát alig hallani: - Szegény Dezső. - Meg kell halni neki - mondja ki az ítéletet Pelikán. - Most? - Éjjel. Sokára jön meg az este. Pelikán üvegezett verandán ül, s várja, hogy gyűljön a sötét. A túlsú partról harangszót hoz a szél. Aztán csönd, és végre fekete éjszaka. Pelikán föláll, bemegy a konyhába, félretolja a kecskelábú asztalt. Felemeli az alatta levő csapóajtót, az asztalról fölmarkol egy villogó, kajla kést, és leereszkedik a pincébe. Gizi még utánaad egy nyugtalanul lobogó viharlámpát..."