˝Ady óriási tehetségű volt. De még óriásibb ösztönű. Olyan tragikus 'beállítottságú' költő, aminőket a magyar történelemnek csak legbaljóslatúbb korszakai neveltek. Örökségének ereje nem kisrészt abban van, hogy maga is örökséget vett át. Különös élességűre Zrínyi óta van fölhangolva egy húr a magyar lírán: a nemzeti pusztulás veszélyét mondja, s ellene a segítséget kéri. Ady legmesszehangzóbban ezt a húrt tudta verni, maga is pusztulóban. Sirályhangjai letorkolására, míg élt, a szolgák kórusának a Himnuszt kellett harsognia. Senki nem volt oly közös gazdája az őriznivalónak és végeznivalónak, mint ő. Ady. Mindmáig ő a legszívósabb összekötő a múlt és a remény közt.˝
(Illyés Gyula)