Szilágyi István: Agancsbozót

Részlet a könyvből: Lassan kezdte visszanyerni az öntudatát. Érezte, alatta kő van, válla és elbillent feje is kőnek támaszkodik, tehát valaki egy sziklafal tövébe ültette. Aztán rájött, hogy ülő helyzetből csúszhatott le valamennyire, hisz gyámoltalanul kétfele billent térdei közt bámulva előre a töredezett szürke semmibe. Nehezen kapott levegőt, minden lélegzetvételre szúró fájdalom éledt újra bordái között. Tekintete bakancsára esett, ekkor rádöbbent, a nyűtt lábbeliken túl a sziklatalaj talán háromméternyi lehetett s ott megszakadt. Kétoldalt meredek szurdok falai sejlettek, megpróbált föllátni rajtuk, majd lassan kezdte kivenni az égbe nyúló szakadozott peremeken megkapaszkodó vézna borókabokrokat s a gyalogfenyő fekete-zöld sávját. A két sziklaváll valahol messze, túl a szemhatáron, torokként nyílott szürke-zöld, távoli erdős világra, melyet inkább vágyott, mint érzékelt a tovakószáló bágyadt tekintet.