Kóbor Tamás: Aranyhaju Rózsika

Van olyan kacagás is, amelynek könnyét nem a jókedv, hanem a keserves fájdalom sajtolja szemünkből. Amikor Napóleon túlfűtött lélekkel Elbáról Párizsban termett, s megint köréje sereglettek mindazok, akik elárulták, megcsalták, megcsúfolták, valaki megkérdezte, hogyan tűrheti az alakoskodóknak ezt a fekélyes közelségét? »Nevetek rajtuk – felelte a császár – nevetek az egész emberiségen, nehogy sírnom kelljen felette.« És ezt a könnyes nevetést, amelyet csak az okosság, a mindenek fölibé kerülő megbocsátás választ el a zokogástól – ennek a nevetésnek kínzó felcsuklását érezzük ki Kóbor Tamás legutóbb megjelent regényéből, az »Aranyhajú Rózsiká«-ból. Különös egy könyv. Derűs és nyugtalanító. Kóbor »baba regény«-nek klasszifikálja, nyilván azért, hogy ezzel a minősítéssel egyben bocsánatot is kérjen a mindig nyájas, de nem mindig szuverénül értelmes olvasótól, amiért ezúttal a fantasztikum arannyal szegélyzett, kék fellegei mögött mert csapongani, sőt meginvitálta és magával csábította oda az olvasót is. Mert az olvasó vajmi kevéssé van berendezve nálunk az ilyen légi turisztikára, s még kevésbé az olyan lehetetlenségekre, hogy aki emberfiának született, egyszeriben babává kövesedjék, majd kőből megint megolvadjon és mint ember éljen, szenvedjen, kínlódjon, szeressen, gyűlöljön, sebezzen és sebződjék tovább. Pedig Kóbor Tamás új könyve többek között éppen ezt mondja el, hogy egy aranyhajú kislányból miért és hogyan lett játszóbaba, kis hercegkisasszony drága, pazar játék babája, aztán, amikor megunták, szemétre dobták, elfeledték, hogyan alakul át újra kisleánnyá, aki soha többé feledni nem tudja a hercegi palota fényét, s szív helyett ésszel, érzés helyett értelemmel nem nyugszik addig, míg hercegnő nem lesz maga is, s nem lesz palotája, fogatja, udvarlója, főleg pedig igazi kőszíve, amit nem indít meg semmi, legkevésbé az anyai zokogás, vagy a Faláb Matyi koldus rimánkodása.