Pásztor József: Az atyafiak

„A menyegzői ebéd már a végét járta. A menyasszony és vőlegény egymás mellett az asztalfőn, a sok hajszától fáradtan ült egymás mellett, alig várva azt a pillanatot, hogy elutazhassanak. A leány a család és rokonság dédelgetett kedvence volt. Mindenki férjhez akarta adni és mindenki meg akarta tartani magának. Mikor az első hír megérkezett az atyafisághoz, hogy Sárika megismerkedett Pesten valami szobrásszal, s hogy az ismeretség komolyra vált, az egész rokonság felzúdult, mint a méhraj. Irma néni, akitől Sárika nagy örökséget várt, a fenyvessel körülvett gorzsai kastélyt, futott Dobosinéhoz, a Sárika anyjához. – Hát mi ez, lelkem? Csak nem bolondultál meg, hogy Sárikát ahhoz a gipszes emberhez adod? Az édesanyja, finom, törékeny kis asszony, akit az ura már vagy tíz évvel ezelőtt itthagyott a nagy életkedvvel és mozgékonysággal élő atyafiság karjában, riadtan felelt: – Dehát mit csináljak, Irmám? Tudod, hogy Sárika finom lélek. Mindig vonzódott a művészekhez. Irma néni elfintorította ráncos, fanyar arcát. – Én meg úgy tudom, hogy ezek a művészfélék mind léha fráterek. Nem azért szántam a gorzsai kastélyt Sárikának...”

Védőborítója szakadozott.