Parancs János: Az idő vonulása

"Az idő, mely akárcsak Szabó Lőrinc, Parancs János értelmezése szerint is „igazi hazánk” , emlékeink, vágyaink, érzelmeink anyaga, foglalata és teljessége mindannak, ami emberi. Így tekintve végig, ez a verseskönyv tulajdonképpen egyetlen szenvedélyes monológ, egy szemérmesen romantikus és önkínzóan moralista lélek naplószerű és mégis többszörösen áttételezett kitárulkozása, melynek során különleges érzékenységgel rajzolódnak ki a személyiség sajátos, teremtő ellentmondásai csakúgy, mint az őt körülvevő társadalmi környezet fényei és árnyékai. A „létezés szégyene” éppúgy megszólal lírájában, mint az „önfeledt, ujjongó gyermeki hit”, a „gyámoltalan és gyanútlan zöld kitárulkozás” vágya. A „hiábavaló vergődések” közt mindig újra és újra feltámad az annyira sóvárgott „esztelen remény”. A „gyökerek” , „hínárok”, az „iszapos tófenék”-re húzó „lomha szörnyek” szorongó képeit felváltják az álom és káprázat mámoros, „bodzavirág-illatú”, sejtelmes fényekben fürdő, éterien tiszta képei, szüntelenül érzékeltetve azt, amit a kötet végén a költő közvetlenül is megfogalmaz, hogy a szenvedések ellenére, sőt azokkal együtt is „gyönyörű ez a világ, gyönyörű ez a fájó élet”.