Hegedüs Géza: Az írástudó

Mindabból amit a kezdet kezdetei óta mindmostanáig sikerült létrehoznom – mondja Hegedüs Géza –, ez a regényciklus ér a legtöbbet; legalábbis én ezt szeretem legjobban minden eddigi írásművem közül. Regényciklusnak nevezem, habár a maga nem kis terjedelmében összefüggő, egységes történet, akár egy írói képzelet-szülte hajdan volt férfi életrajzának is mondhatók, mégis – ha a szerkezetét tekintjük – négy, külön-külön is kerek regény és öt elbeszélés láncolata, amelyből együtt kerekedik ki a XIII. század hazai – s mögötte európai – korképe, előrevivő és visszatartó erőivel. És ez egykori kavargás közepette járja meg életútját a korai értelmiségi, Miskolc nembéli Pósa, akivel meghittebb barátságban vagyok, mint bármely más eddigi magamformálta regényhőssel. Ez az írásmű és ez a regényhős együtt fejlődött velem: Pósa egyénisége, jelleme, története akkor jutott eszembe, amikor a felszabadulás utáni hónapokban Buda és Pest romos utcáin járkáltam, s tudván tudtam, hogy voltak itt már régen is romok, s mindig akadtak, akik elszánt lélekkel fogtak neki az újjáépítésnek. Akkor határoztam el, hogy megkísérelem felidézni a réges-régi összeomlásnak, a tatárjárásnak előzményeit. A regényciklus egyes részei azután hosszabb időközökben jelentek meg, és amikor az utolsó rész végső mondatait leírtam, már rég felépültek a romok, és mi magunk nagy léptekkel jártunk már a tervezett jövendő felé vezető úton. Hat-hét év alatt hősöm ugyanannyit fejlődött, mint én magam. És most, magam is világosabban látom, hogy túl a mozgalmas kórképen, túl a mostani és talán a jövőbeli emberkehez szóló múltidézésen, itt egy emberi tudat fejlődéstörténetéről van szó, amelynek ismeretében talán akad egy-két olvasó, aki a maga érzelmeit, a maga olykor gyötrő kérdéseit is jobban megérti. Én legalábbis szeretném és remélem. Persze, hogy az ilyen írói szándék mennyire vált valósággá – azt az olvasók egymás után következő nemzedékeinek kell eldöntenie.