Kosár
"A huszártiszt Bárd Miklóst (1857-1937) társadalomszemléletében egy világ választja el öccsétől, Kozma Andortól. A politikában Tisza István a bálványa, akit Zrínyi Miklós párjaként ünnepel, a publicisztikában Rákosi Jenő. Elítéli a század eleji irodalmi forradalmat, a "nótabetyárok" ellen "nótacsendbiztost" sürget, megbélyegzi Makkai Sándor Ady-könyvét, s 1918-ban gyűlölettel nézi, hogy a viskók kárörömmel lesik a kastély veszedelmét. A forradalom, természetesen, szörnyű fertő a szemében; 1919-ben elkeseredetten átkozza a cseheket, az "oláhokat", a "rácokat"; a magyarság megváltását a királytól várja, s Attila-szerű kegyetlen, Nyugat-pusztító vezérről álmodik. Mindezt betetőzi Köd című verses regénye (1925), mely lélektani s politikai képtelenségek rágalomtömegéből sző történetet a Tanácsköztársaságról, s csak mint kuriózum, {686.} illetőleg mint a Horthy-kori úri réteg gondolkodásmódjának dokumentuma érdemel említést. Mindez már nem "népnemzeti", hanem népellenesen "nemzeti".
S a "népnemzeti" iskolából meglepő módon mégis a politikailag reakciós Bárd Miklós és Vargha Gyula áll művészi tekintetben az új lírához legközelebb. Mindketten eltávolodnak a "népnemzeti" iskola földhöztapadt realizmusától és nyelvi puritanizmusától. Vargha közeljut a parnasszistákhoz és az impresszionizmushoz, Bárd pedig a szimbolizmushoz. Művészi modernségük összefügg világnézetük reakciós "modernségével", hiszen mindkettőnek forrása, a századvégi idealizmus, nemcsak reakciós világnézetre tanított, hanem azon tanításával, hogy az emberben az érzés és a lélek a lényeg, befelé fordulásra nevelt, s hajlamossá tett az irracionális érzések fenntartás nélküli átélésére is. Bárd és Vargha művészileg épp olyan átmeneti jelenség tehát, mint Endrődi vagy Kiss József, csak merev társadalmi konzervativizmusuk miatt kell az előbbi kettőt mégis odasorolnunk, ahova tartozónak érezték magukat: a "népnemzeti" iskolához. Az idealizmusban van a magyarázata, hogy Bárd mély érzéssel fordul istenhez, de szépek a természettel való együttélésből fakadó versei, az elmúló élettől búcsúzó, az életet egy mélabús vagy áhitatos csodálkozásban átfogó költeményei, s drámai erejével megkap némely hazafias verse is. Előadásmódja is különbözik a "népnemzeti" iskoláétól. Jellemző, hogy egyetlen dala sincs, pedig iskolájának ez a kedvenc műfaja, hangneme ódai vagy elégikus, s nyelve általában emelkedettebb, mint a népies költészeté. Az új költészethez való közelségének jele, hogy hasonlat helyett inkább metaforákat használ, és szívesen él, különösen a versek végén, a ki-nem-mondás eszközeivel. Kár, hogy az erőteljes strófák, a néha drámaian tömör részletek mellett homályos, prózai, sőt néha magyartalan sorok, kifejezések ütnek meg olykor verseiben, s a terjengősségről is csak öregkorában szokik le."
