Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei

Szentkuthy Miklós: Néhány hónappal ezelőtt, mikor összes elbeszéléseimet készítettük elő a Szépirodalmi Kiadó számára, Mária kihozta az Országos Széchenyi Könyvtárból novelláimat, de nemcsak novelláimat, hanem kéziratban heverő regényeimet is. Többek között talált egy 1945-ben írt hosszú-hosszú Cicero-regényt, melyet közvetlenül a háborús tapasztalatok után írtam. Az elmúlt évtizedekben, években nem gondoltam, hogy alkalmas lenne megjelenésre. De most, hogy újraolvastam, átnéztem, javítom, mégiscsak mehet kiadó számára.
Réz Pál: Mondd, Miklós, miért éppen Ciceróról írtál ekkor regényt?
Szentkuthy Miklós: Azért, mert akkoriban az Árpád Gimnáziumban tanítottam, az iskolának nagyszerű könyvtára volt, onnan vettem ki akkoriban, tehát a háború befejezése táján, Cicero összegyűjtött leveleit: egy 1813-as, kétnyelvű latin-német kiadás, C. M. Wieland, kiváló 18. századi német költő fordította. Óriási élmény volt ennek a tizenkét vaskos kötetnek az olvasása: mert Cicerót úgy ismerjük, mint a nagy, keményszavú politikai szónokot. Márpedig levelei egy ideges, nyugtalan, félénk, kapkodó, neurotikus embert ismertetnek meg. És ez nagyon is hozzátartozik mostani vallomásomhoz: mindig azt kerestem és keresem, hogy mi minden van a dolgok mélyén. Ezt a pszichológiai realizmust szeretjük a márvány mellszobor mögött!