Szabolcska Mihály: Csendes dalok

„Ő volt az első költő, akinek a neve úgy bontakozott ki szemeim előtt, hogy szájról-szájra szállt az ének. Nem is az ő éneke, csak a róla szólók. A nénik s a kisasszonyok egy Piroskáról beszéltek Debrecenben, hogy elveszi-e, vagy nem? Hogy hozzámegy-e, vagy nem? Szakítottak-e, vége a szerelemnek, vagy ellenkezőleg? Most, hogy parókhiát kapott, meg kell házasodnia. Meg, a verseit kiadták Pesten, az nagy szó. Pesten adták ki, ez mindent megmond...
Én akkor, 1890-ben első gimnazista voltam Debrecenben s beiktatódott belém a hírnév kellemes, pásztortüzes lobogása, ahogy bejárja s eltölti a sziveket. Kérdeztem, ismerik-e? Nem, személyesen senki se ismerte s mégis úgy beszéltek róla, mintha családtag volna... Ez a hírnév, ez a népszerűség.
Érdekes, hogy utolsó debreceni évemben, 1899-ben ugyanilyenformán éreztem meg ismét egy új költő felszületését: Adyt.
Nagy különbség volt a két hírnév közt. Szabolcskát olyan meleg családi hangulat övezte körül, mint a kedves fiút, akit mindenki szeret, becéz és sajnál. Úgy, gyöngéden és féltve tartották a kézben, mint egy törékeny poharat. Senki se irígykedett rá s mindenki nevetett, örült, ha róla szólt. Ellenmondás nem volt.
Ellenben Ady. Az más volt. Súgva mondták, hogy – ez ő. S a szemekben és szavakban istenítés és irígykedés. A különszakadtak tisztelete és félelme volt. Végtelenül sértette és izgatta az embereket, diáktársakat, hogy ez a fiú a maga útjára indul, otthagyja a jogot és megy újságírónak Nagyváradra.
Versről egyik esetben sem volt szó.
„Ő volt az első költő, akinek a neve úgy bontakozott ki szemeim előtt, hogy szájról-szájra szállt az ének. Nem is az ő éneke, csak a róla szólók. A nénik s a kisasszonyok egy Piroskáról beszéltek Debrecenben, hogy elveszi-e, vagy nem? Hogy hozzámegy-e, vagy nem? Szakítottak-e, vége a szerelemnek, vagy ellenkezőleg? Most, hogy parókhiát kapott, meg kell házasodnia. Meg, a verseit kiadták Pesten, az nagy szó. Pesten adták ki, ez mindent megmond...
Én akkor, 1890-ben első gimnazista voltam Debrecenben s beiktatódott belém a hírnév kellemes, pásztortüzes lobogása, ahogy bejárja s eltölti a sziveket. Kérdeztem, ismerik-e? Nem, személyesen senki se ismerte s mégis úgy beszéltek róla, mintha családtag volna... Ez a hírnév, ez a népszerűség.
Érdekes, hogy utolsó debreceni évemben, 1899-ben ugyanilyenformán éreztem meg ismét egy új költő felszületését: Adyt.
Nagy különbség volt a két hírnév közt. Szabolcskát olyan meleg családi hangulat övezte körül, mint a kedves fiút, akit mindenki szeret, becéz és sajnál. Úgy, gyöngéden és féltve tartották a kézben, mint egy törékeny poharat. Senki se irígykedett rá s mindenki nevetett, örült, ha róla szólt. Ellenmondás nem volt.
Ellenben Ady. Az más volt. Súgva mondták, hogy – ez ő. S a szemekben és szavakban istenítés és irígykedés. A különszakadtak tisztelete és félelme volt. Végtelenül sértette és izgatta az embereket, diáktársakat, hogy ez a fiú a maga útjára indul, otthagyja a jogot és megy újságírónak Nagyváradra.
Versről egyik esetben sem volt szó. [...]
Szabolcskát is csak öt-hat év mulva ismertem meg, a költőt, mikor már nekem is fájt a szivem az elvesztett paradicsomért. (Elvittek Debrecenből más iskolába.) Akkor különös varázslattal hatottak rám a Szabolcska versei.
Én is ugyanúgy fogadtam gyermeki szivembe, mint egy szép, tiszta lelket, aki megszépíti, amit szeretek: a magyar alföldet, a kis sáros, szürke falut, a kicsikis házak kicsikis eseménykéit.
Ez volt a hivatása: ráborítani a mindennel megelégedés gügyögését arra a világra, amely álmos együgyűségben tengette napjait. Gazdag volt, mert igénytelen, boldog, mert gondolattalan.”
Móricz Zsigmond: Szabolcska Mihály