Fertsek Ferenc: Egészségesen távozott

Bárányfelhők úsznak az égen. Akár az igazi nyáj, úgy gomolyognak. Olykor egymásnak szaladnak, meghemperegnek s vonulnak tovább, szép lassan, egyenletes hengergőzéssel, akár a megbékélt bárányfalka idelenn.
A kislány hanyattfekszik a páston, vékony barna lábszárát kinyújtóztatva, mint a kicsi halottak; két keze a piros kendője alatt, fűszál a foga közt s az eget bámulja, a fodrosodó felhőket. Aprót nevet, mikor megszólal.
– Odafönn barikákot őröznek .., mink meg idelenn libákot ... né ...
Andris leinti.
– Csak én. Te csak heversz egész nap.
S a vesszővel hamar visszasuhintja a gúnárt. Ki akart törni az ebadta.
A kislány hirtelen megperdül, akár a pergőcsiga, amivel a városban játszanak a gyerekek, az aszfalton. Oldalvást fekszik most, a karjára támaszkodva, csorba foga közt a fűszál s vállat ránt. Tán mosolyog is, de ezt csak Andris érzi.
– Fekszek ... Mé ne fekünnék, ha te vigyázol a enyémekre is ... Nem mondtad, hogy maj te vigyázol rájok?
Andris már bánja a kemény szót, hiszen nem akart rosszat.
– Nem azér mondtam – dünnyögi, s több szó nem esik erről.