Vészi Margit: Éjféli mese

Az ideges, vérszegény, csontos kezek összevissza kapkodtak a nagy fekete táblán és lázas sietséggel dugták a dróton függő fémdugaszokat a hosszú sor lyukakba. Apró villamoslámpák gyúltak ki, hol itt, hol ott, - nehéz hallgatókészülék szorította a koponyáját és fáradt füleiben szüntelenül zúgtak, dongtak a számok. Száz meg száz szám és közben mérges szemrehányások és rendreutasitások :
- Halló, kisasszony, már megint rossz számot adott ! Kisasszony, nem tudok összeköttetést kapni ! Mi lesz, alszik ? Miért nem köt össze, az Isten áldja meg ? !
Bizony, maga is tudta, hogy gyakran ad téves számot és tudta, hogy ezzel csak megsokszorozza a munkát. De nem ment másképen : a kezei nem fogadtak többé szót, üres, vérszegény agya kábult volt, - félig alélt; égő, könnyes szemei a nagy órát keresték ott hátul, a terem túlsó falán : még öt percig tart a szolgálat, aztán szabad lesz másnap reggelig. Még csak öt percig kell, hogy kibírja . . . Közben számok, számok, vad összevisszaságban és mindig újra : „Kisasszony, mi lesz, hát megsüketült ?"