Szilvási Lajos: Fekete ablakok

Ma lettem annyi idős, mint a bátyám volt azon a napon, amikor meghalt. Azért éppen ma, mert ugyanazon a napon – augusztus 6-án – születtünk mindketten. Tóth Flóris bencés rendfőnök, aki keresztelt bennünket, meg is mondta az én születésemkor, hogy a két Fabricius fiú világra jöttének ebben a nap szerinti egyezésében Isten különös figyelmeztetését kell látni – mindkettőnkkel nagy tervei vannak az úrnak.
Hárman voltunk testvérek. A bátyám 1915-ben szúletett, a nővérem – Klári – hét évre rá, én pedig, amikor már senki se várt új gyereket a Fabricius famíliában, újabb hét esztendővel a nővérem után, tehát 1929-ben.
S ma annyi idős vagyok, mint a bátyám volt azon a napon, 1945 húsvét vasárnapján, amikor csaknem harmincéves korában meghalt.
Messze a nap, amikor ez történt, s ma már nem is úgy fáj a halála, ahogy akkor fájt. Elfeledtem a lelkiismeret-furdalást is, és – ami a leglényegesebb – annyi év után nem is tűnik dicsekvésnek, ha azzal a szándékkal ülök a papírhoz, hogy – inkább pontosságra törekvő, mint szép mondatokkal, hiszen mérnök vagyok, kevéssé értek a szóhoz – elmondjam másoknak is, ki volt a bátyám, hogyan és miért halt meg 1945 húsvétjának hajnalán.
Voltaképpen egy hét szigorúan pontos története lesz ez az írás. Hét napé, amikor először kellett közvetlen közelről farkasszemet néznem az élettel, és ráébrednem, hogy olyan korszakban születtem, amelyben egy furcsa véletlen folytán a játék is felelősséggé válhat: életet menthet, és életet követelhet.