Kellér Dezső: Fogom a függönyt

„A konferanszié személye hozzá van nőve a függönyhöz. Így ábrázolják a fényképek, és így élnek az emberek tudatában is. Hogy fogják a függönyt. Neves elődeim is fogták. Nagy Endre is, Békeffy is” – így kezdi Kellér Dezső e könyvhöz írt előszavát, amelyben megindokolja, miért fogja ő is a függönyt.
De ezúttal nem a nézőhöz szól, hanem az olvasóhoz, nem élőszóval, hanem írásban, tehát: – függöny nélkül. Mégis majdnem bizonyos, hogy az olvasó nemcsak az ő félszeg tartását, rekedtes hangját, jellegzetes gesztusait képzeli hozzá majd az írásos szöveghez, hanem a függönyt is, mert olvasás közben is úgy érzi, mintha konferanszié a függönybe kapaszkodva beszélne hozzá. Akár ifjúsága színhelyéről, a „Csikágó”-ról, vagy a New York kávéház „civil” vendégeiről mesél, akár barátaira és kedvenceire emlékezik, Honthy Hannára, az operett királynőjére, szerzőtársára, Békeffi Istvánra, a játékos Komlós Vilire és másokra. Szintúgy a konferanszié szól hozzánk, amikor elmondja, hogyan találta fel a maszek szót, vagy amikor feltárja a kabarédal műhelyét, rövid naplójegyzeteiben pedig konferanszok poénjait lehet felfedezni. De akadnak a könyvben valóságos konferanszok is, amelyek az elmúlt években a kabér függönye előtt hangzottak el.
Ami pedig a Kellér-tréfákat illeti, nem kétséges, hogy a kedves olvasó a csattanóra szinte látja maga előtt az összecsapodó függönyt, és talán hallja is a közönség tapsát.