Lengyel János: Folyók folynak és folyosók

Ez egy olyan regény, ami rólatok is szól, de leginkább mirólunk. Nem akartunk mesét írni, és ez sikerült is. Ma is írjuk. Van benne úgynevezett fővonulat és egy csomó betét novella, ami közül az egyik rövid sorokat tartalmaz, tehát vers. Bármikor hozzákezd az ember olvasni, mindig mást mutat, mivel egyszer villamoson utazol, másszor az ágyadban elalváshoz készülődsz (holnap dolgozol), vagy éppen kíváncsian röpül pillantásod a sorokon, és jobban érdekel a dolog, mint ahogyan számítottál rá: mégis elfordulsz tőlünk, saját gondjaidba mélyedsz, tovább éled az egészet vagy a mi oldalunkon vagy pedig (és ez a természetesebb) az ellenség oldalán. Az egészet (elejétől végig) én még sohasem voltam képes rendesen elolvasni. Gondolataimban mindig mélyebbre jutottam, mint amiket valójában a papírra fogalmaztunk, de hiszen nekem eddig még oly kevés sikerült. Kérlek, próbáld meg, tán te a végére jutsz! Most, persze, nyár van (örök nyár), és latolgatom, milyen volt tegnap, és milyen lesz holnap. Ütköztetési pontom a nyár, ami bár csupán egy okozat (egy körülmény, vagy mi?), mégis (lehet, hogy ezért?), mégis ez az ugródeszkám: ilyen. Három és még jónéhány csoda fénylik e könyvben. Ti majd megtudjátok, kik ők, én mindig tudtam. Gyerünk! Olvasd, olvassátok már! Különben nem jutsz közelebb magadhoz!