VERES PÉTER
(1897-1970)
Élete végső negyedszázadában az egész ország Péter bácsija volt; bácsizták azok is, akik tanácsért fordultak hozzá, azok is, akik vitatkoztak vele, néha még a nála idősebbek is. Nemzeti intézmény lett, a testet öltött parasztság, amely végre maga intézi sorsát, és alakítóan szól az ország dolgaiba. Öntudattal és hangsúlyozottan, történelmi szerepként játszotta a parasztot, falusias öltözékével, nyakkendőtlen ingével és örökös csizmájával, amelynek viselése nagyon is indokolatlan a budapesti aszfalton, ha nem jelképként húzza lábára az ember. Veres Péter azonban a maga személyében is jelkép akart lenni, egész magatartásával közölni, hogy ő paraszt a fővárosban is, paraszt a miniszteri székben is, paraszt az irodalomban is. Osztályának, amelyből érkezett, a legszegényebb falusiaknak, a pásztoroknak, a cselédeknek, a Gyepsor lakóinak igazát hirdette kezdettől fogva, és felemelkedését testesítette meg a későbbiekben.
Író volt, azaz író is volt, méghozzá érdekesen fogalmazó. Fontos kérdéseket vitató író, akinek ugyanúgy műfaja az elbeszélő próza, mint az elmélkedő publicisztika, sőt fiatalabb korában még verseket is írt, mégis ez az egész nagy irodalmi életmű csak az egyik megnyilvánulása volt közéleti tevékenységének, eszköz a társadalmi, erkölcsi, néha filozófiát súroló vitaanyag kifejtéséhez. Politikus volt, államférfi a szó legeredetibb és legpátoszteljesebb értelmében, és sokoldalú közéleti tevékenységének az egyik formája volt az irodalom. (mek.oszk.hu)