A nagyváradi gettó élete Zsolt Béla élményei alapján. "Most itt fekszem a matracon, a templom közepén, a frigyszekrény tövében. A lámpa, amelyet tegnapelőtt este tintával festett kórházi-kékre Németi főorvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavarórepülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezményeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légitámadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról-balról a matracokon a kómás cukorbetegek, az anginások, a galoppierendek, az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjel-nappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rendszerint párosan, s többnyire orvos házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük, s pontosan tudták adagolni."
Zsolt Béla, nagyváradi író, újságíró, a zsidótörvények után nem folytathatta a pályáját. Munkaszolgálatra Ukrajnába került, az út onnan haza, majd a váradi gettóba, később Bergen-Belsenbe vezetett, egészen a szabadulásig. Zsolt Béla regénye nem artisztikus memoár. Vad, olykor az elviselhetőség határáig kegyetlen és őszinte visszaemlékezés, felzaklató olvasmány. Az olykor egymás kínjának is örülő társairól. Az elmebajig kegyetlen, egyszersmind a megtorlástól rettegő csendőrökről. Árulásról, kétségbeesésről, az újra és újra feltámadó hamis reményről, és mindennek okáról és céljáról: a zsidók kifosztásáról. Aki elolvassa a Kilenc koffert, megérti, miért nem tud a rémálomból eszmélni sok európai ország azóta sem. Zsolt Béla feleségének egész családja odaveszett, köztük az a Heyman Éva, akinek gettónaplója megjelent már több nyelven, magyarul Piros bicikli címen.