Francsics Károly: Kis kamorámban gyertyát gyújték

"1848-ban írni kezdtem. Mit írtam, nem tudtam - annál kevésbé tudtam, mért írtam? Én csak írtam, s még ma sem tudom, hogyan keveredtem ebbe a hosszú írásba. Mert már 16-17 esztendeje, hogy folyvást írok; ha keveset is, de mindennap írok valamit. Mégpedig sok haszontalan s érdektelen tárgyakat! Több éveken át összegyűlt firkálásaim közül kiszedve az érdekesebbeket, már összeírtam két részbe egész 1849. év utolsó napjáig. Ott megszűntem írni, s nem tudom, mért, már 6 vagy 7 esztendeje, hogy félben hever elkezdett munkám. Most megint nem tudom, mi ösztönöz az írásra; - csakhogy én ma, január 22-én, csütörtöki napon, 1863-ban, meghozattam 4 konc papirost, melyre hogy majd folytatandom írásomat: s ezen napnak délutánján már írom is e soraim. Bolond ösztön biz' ez... Senkijének sem lenni az embernek, ti. se fia, se leánya, kinek hátrahagyjon ilyen firkálásokat, s mégis írni... Egykor, midőn írni kezdtem, Sófimnak szántam irományaimat; gondoltam: ha majd bevégzem, csinosan beköttetem, s tiszteletül át adom neki olvasni. Ezen azonban már túlestünk, mert Sófim, szemei gyengesége következtében, ezt olvasni soha nem fogja. Tehát most kinek írok? Magamnak. Valamivel kell hogy foglalkozzunk az életben, mert különben foglalkozás nélküli herék vagyunk. S az az ember, ki itt e földön minden foglalatosság nélküli éli le napjait, undokabb ezen féregnél. Én tehát - hogy kissé feldicsérjem magamat - tétlen csak egy pillanatig sem szeretek megállni. Mit tegyek pedig mindég? Műhelyemben nincs mindenkor kit borotválni, a fafűrészelés- és vágásból ki-kifáradok, mindég nem is olvashatok; aludjam délutánonként? - az sincs mindenkor ínyemre, aztán meg majd eleget alszunk ama boldogabb világban."