Gyulai Pál Arany Jánost a ballada Shakespeare-jének nevezte. Méltán. Az egész világirodalomban, Goethét sem véve ki, nincs egyetlen költő, kinek balladáiban annyi mesterileg megrajzolt jellem s annyi tragikai mély- ség lenne, mint Arany remekeiben. Greguss Arany balla- dáiból vonta le a műfajnak tömör és szellemes meg- határozását: tragédia dalban elbeszélve.
Költészetünk azonban, Arany remekein kívül, balladában gazdagnak nem mondható. Sem régibb, sem újabb költőink ballada-kísérletei maradandóbb nyomot nem hagytak irodalmunkban. Önkéntelenül fölmerül a kérdés, hogy a balladák mestere úgy áll-e magában, mint síkságon kiemelkedő hegykúp, melyet vulkánikus erő emelt magasra, társtalanul s szinte idegenül. Hogyan s mily hatások alatt vált Arany ballada-költővé? Kétségtelen, hogy tudós költőnk a világirodalom örökéletű alkotásainak nem egy elemét fogadta lelkébe; de mint a magyar faj legnemesebb hajtása s tipikus képviselője, költészetében mindig azt szólaltatta meg, ami a magyar nép lelkében él, sohasem azt, ami attól idegen.