Vas István (Budapest, 1910. szeptember 24. – Budapest, 1991. december 16.) kétszeres Kossuth-, háromszoros József Attila- és egyszeres Baumgarten-díjas magyar költő, író, műfordító. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja (2015).
1933–1935 közt írt a Független Szemlébe. 1933-ban verseit kezdte közölni a Nyugat, később a Válasz is.
Radnóti Miklóssal 1935. szeptember 2-án szerepelt a Magyar Rádióban.
A második világháború idején többször behívták munkaszolgálatra, az elviselhetetlen fizikai munka és a megalázó bánásmód miatt több alkalommal is öngyilkosságot kísérelt meg.
1946-ban a Révai Kiadó lektora lett. 1949–1953 között nem publikálhatott, ekkor műfordításaiból élt. 1951-ben feleségül vette Szántó Piroska festőművészt. Nyaralójuk, a legendás szentendrei kert utóbb az irodalmi élet fontos színtere lett. 1956–1971 között az Európa Könyvkiadó lektora volt.
(wikipedia)
Titkos halotti beszéd
Ezt az embert én soha nem szerettem.
Sőt, harmincöt év óta nem szerettem.
Akkor tehetségtelen törtetőnek
Láttam, később ügyes bohócnak, kardnyelőnek.
A közös rejtezésben, az álruhás napokban
Mulatságos volt, bár bajtársiatlan.
Később nagyúr lett, gyilkos kiskirály –
Nem! akkor is csak kémkedő lakáj,
Orgyilkos, sycophanta - később végképp meguntan
Turkált a kiemelt szemétdomb-nyugalomban.
Szántam volna, ha - Többé nem lesz rá alkalom.
Akármilyen hitvány volt, mégis gyászolom.
Akárhogy, életemnek mégis része lett.
Látta volt gyászomat, szerelmemet.
A történelem, amit vele láttam,
Hozzá kapcsolt még az is, hogy utáltam.
Hova lett az az undor? Elhamvadt vele.
Mindegy már, hogy milyen volt. Ave atque vale!