Veres Péter: Pályamunkások

"Minden írásnak meg kell magyarázni önmagát. És az az igazi jó írás, amelyik ezt valóban meg is teszi. Mégis szükségesnek tartom itt elmondani, hogy ez a kis könyv nem a Szolgaság folytatása, hanem - ha szabad így mondanom - annak egy mellékhajtása. A szegény napszámos ember élete olyan sokoldalú, olyan változatos, hogy annak a leírása nem fér bele egy tízkötetes regénybe se. E sokféle munkából és megpróbáltatásból leírtam itt egyet, s azt sem egészen" - írta a Pályamunkások megjelenésekor, 1951-ben Veres Péter. Regényében azokat az éveket elevenítette föl - egy idős, hajdani pályamunkás meséin keresztül -, amikor a vasútnál volt alkalmazásban. A megaláztatásoktól, az emberfölötti munkatempótól, az otthon hiányától szenvedő emberek nehéz sorsáról, csöndes örömeiről, a szegénysorsúak összefogásáról szólnak Balogh János történetei, melyeket a sokkal jobb munkakörülmények között dolgozó mai munkatársainak mond el esténként, munka után. B. Nagy László így jellemezte a Pályamunkások-at: "az író itt érzi igazán elemében magát, nemcsak mert a téma legszemélyesebb emléke, hanem főleg azért, mert a hozzá legközelebb álló problémával foglalkozik: mint rázódik egy szedett-vedett banda egy feladat kényszerében és a munka szorongató örömében valóságos emberi közösséggé. Aligha akad egyhangúbb, aprózóbb munka - legalábbis a külső szemlélőnek -, mint a sínek cseréje, alátöltögetése; látszatja úgyszólván semmi, még az utasik is alig veszik észre, hogy ahol azelőtt ingott a kupé, mint a hajó a hullámverésben, most simán szalad. E tárgyat érdekessé, művészivé tenni valóban fegyvertény. Titka kettős: a mélyet átérzett kölcsönhatás a szerszámok, az anyag és az ember között, másrészt annak a törvénynek hiteles megelevenítése, hogy az együttes munka, legyen objektíve bármilyen csekély jelentőségű is, a benne érdekeltetket egyszerre ébreszti öntudatra és a másik ember iránti fegyelemre."