Pósa Lajos: Pósa Lajos költeményei

Ez a költő legelsőbb is nem sápadt, nem sovány, éppen nem hektikás, inkább barnapiros s tagbaszakadt, igazi magyar gavallér. Látszik a járásán, érzik a beszédén, megismerszik ha hallgat is, hogy igen jól érzi magát e földi életben. Öröm neki, hogy tud költeni szép verseket, amiket ha elmondhat – kissé rekedtes, de szépen, lelkes hangon – megint csak igen örvend.
Boldog, ha dicsérik és bár ebben igen-igen sok része van, sohse vásik el tőle a foga. Nagy passzióval csinál mindent: így szereti a hazát, a gyermekeket, az asszonyokat, a jó magyaros ételt, a szép könyveket, a finom szivart. Aztán mindent nagy szabásra cselekszik: kis mérték nem az ő mértéke.
Bizonyosan tudom, hogy ő írta a legtöbb verset, amit egy ember írhat. Ha szidta a németet, roppantul szidja és sűrűn. Ha dalol, két hétig eldalol egyfolytában. Ha társaságba vacsorál, hát kell, hogy legalább is húsz tagból álljon a társasága.
Csak a föld népe között akad még ilyen egész ember, ilyen teli, tízzel is fölérő. A költők között oly ritka, szinte furcsa. Ahol áll, ott Pest szürkesége és gyári melankóliája meg is van törve, kivirít belőle messzire – Pósa Lajos, a nagymellű, a nagyszívű, boldog ember, akihez csaknem mindnyájan iskolába járnak.