Bródy Sándor: Rembrandt és más elbeszélések

Nem életrajz, nem tudós méltatás: lírai portré - talán így nevezhetnénk ezt a könyvet, melyet élete alkonyán írt Bródy Sándor, nagybetegen, testben-lélekben megrendülve, amikor már csak a legigazabb szavakat keresi az ember. "Nekem a legizgalmasabb társaság minden élők között a mindenét elpocsékolt, mindenből kigazdálkodott és éppen ezért a leggazdagabb művész. Háromszor is ellicitálták, mindenki elhagyta, ő is magát, csődbe jutott nemcsak a nyomorult törvények, hanem saját személye előtt is... mindent, ami rossz, megkóstolt és fenékig ki is ivott - ez az ember kell nekem! - írja Bródy a kötet egyik előszavában. Mert két év múlva, 1924-ben, még egy előszót ír - ez az utolsó írása - újra hitet téve választott hőse mellett. Rembrandt robusztus egyénisége roppant erővel vonzotta. Megnyugodott és feloldódott benne. Itt találva meg azt a teremtő tehetséget, mely önnön törvényeit követi, mint a természet, és értékeit is éppoly pazarlóan ontja. S koldus sorban is ő az igazi halhatatlan, gazdag polgárok közt az egyetlen királyi jelenség.