Bözödi György: Romlás I-II. köt.

Bözödi félreérthetetlenül személyes, szülőföldcentrikus regénye, a Romlás 1940-ben látott napvilágot Budapesten, azóta sem adták ki újból, sem Erdélyben, sem másutt. Tézisregényként, világnézeti regényként is olvasható, egy sorba állítható az erdélyi magyarság sorsát sirató, a nemzet darabokra szaggatását számonkérő regényekkel (Bánffy Miklós Erdély-trilógiája, Nyírő József: Néma küzdelem), és föltétlenül hangsúlyoznunk kell vele kapcsolatban, hogy tágabb horizontú számos korabeli „székelykedő”, sovinizmussal sovinizmust szembeállító, hasonló témájú alkotásnál. A népi írók stílusával kapcsolatba hozható szikár realizmusa, szociográfiai tényszerűsége korszakos jelentőségű, fő művének tartott Székely bánja c. monográfiájával is párhuzamba állítja. A képzeletbeli Renked mindennapjaiból a 20. század harmincas éveinek székely falujáról, a korabeli fiatal értelmiség „szellemi hontalanságáról” kapunk megrázó képet. A falu vezetősége nem is a nagypolitika mesterkedései, hanem kisszerű személyi ellentétek miatt románosodik el; az emberek egyhangúan, kilátástalanul élik mindennapjaikat, amelyekbe új színt, mozgást csak a falusi bálok visznek, vagy egy-egy házasságtörés nyomán kibontakozó intrikák. A fiatalok nem tevékenykednek, mert nincs munkaterük, nincs hivatásuk, társadalmi szerepük. Az elbeszélésbe lépten-nyomon beékelődő, (Németh László Utolsó kísérlet c. regényciklusához hasonlóan) párbeszédnek álcázott eszmefuttatások életről, hivatásról, szerelemről, társadalmi és nemzeti gondokról, a transzszilvanista eszmekör tarthatatlanságáról szólnak. Ezek az esszéisztikus betétek úgyszólván sűrítve tartalmazzák a harmincas évek fiatal értelmiségének tévhitektől, buktatóktól sem mentes társadalomfilozófiáját. Hitelességre törekvésével a szerző ebben a regényében sem mond egyebet, mint amit mindenkor vallott: hogy mítoszteremtés és ábrándok helyett a tények erejével lehet érvelni leghatásosabban.