Varga Katalin: Szerelem, ötödíziglen

Ismertem egy hetvenéves asszonyt. Egy Pest alatti kis falu szélső házában lakott, tizenhárom macska társaságában, és szerény kis nyugdíját kártyavetéssel egészítette ki. Lakásában megsárgult képek, a képekről álmatag férfiak és boszorkányos szemű asszonyok bámultak rám, az asszony valamikori családja. Nem volt hihetetlen, hogy ez a még mindig kecses mozgású asszony valamikor egy nagynevű férfi karján jelent meg a lóversenytéri lelátón, az Operaházban, hogy a barna árnyalatú képeken ábrázolt férfiak és nők a tizenhatodik századi várvédő elődjeikhez mérték könyörtelenül mélyülő szegénységüket és elpusztíthatatlannak látszó, valójában halálra ítélt ábrándjaikat. A különös az volt, hogy az asszonynak ennél nem volt több titka. Amikor hozzáfogtam történetének kinyomozásához, rövidesen kiderült, legfeljebb egy tűnő jelenet erejéig illeszthetem érvényesen saját családja regényébe. A drámát nem ő hordozza. Még csak nem is tükör, csupán egyszerű ablaküveg, amin bepillanthattam az immáron regényem szerinti Jagorok és Zsárdyak százéves történetébe.