Vörösmarty Mihály: Tündérvölgy; A Délsziget; A Rom

Mit tudtok ti hamar halandó emberek, ha lángképzelődés nem játszik veletek? – e szavakkal indul meg a Tündérvölgy, s ha Vörösmarty epikai költészetének jellemzésére egyetlen kifejező szót keresünk, alig akadhatunk ennél találóbbra: lángképzelődés! Vörösmarty teljesen a fantázia költője s e tekintetben mint epikus szinte páratlan a világirodalomban. Tárgyainak legnagyobb részét teljesen képzeletéből meríti s ha történeti eseményt dolgoz is föl, ott dúskál a legnagyobb költői erővel, ahol nem kell semmi írott forráshoz vagy hagyományhoz ragaszkodnia. Mintha épen az ellentéte volna Aranynak, ki már ismert jelszavával, az „epikai hitel” elvével is kifejezésre juttatta, hogy amit az elbeszélő költészetben a legfontosabbnak tart, az a hagyományok tisztelete, az elhitetésnek ez az objektív föltétele. Vörösmarty azonban még tovább megy, nemcsak képzeletét engedi szabad szárnyon csapongani, hanem az epikai nyugalom, a hűvös objektivitás másik követelményét is föláldozva, érzelmei apadhatatlan áradatát rázúdítja az eseményekre s ezzel hihetetlen közvetlenséget és melegséget szerez az előadásnak. Eposzai tulajdonképen hatalmas szárnyalású, ellenállhatatlan lendületű lírai költemények, és a zengő hexametereket is, az elbeszélő költészetnek ezeket az ősi vitorláit, nála a líra forró szellői duzzasztják.

Gerince napszítta.