Szentmiklósi Tamás: Vagy

Intimitásunk határait feszegeti a modern élet. Hol vonjuk meg, hol jelöljük ki vakítóan fehér kövekkel? Mi az, amit tudhatnak rólunk mások? Mi az, amit tudhatunk magunkról? Mennyire határoljuk el élettörténéseinket saját belső énünktől, mely egyre inkább titkos (vagy tiltott?) zóna magunk számára is? Mennyire nyíljunk meg? És kiknek? Megbízhatunk-e másokban, s magunkban?
Hiába öltöztetjük egyre több és több holmiba, dologba, részben ránk is kényszerítve ezeket, ugyanolyan csupaszon élünk, ahogy a világra jöttünk. S hogy ne váljunk teljesen védtelenné, meghúzzuk azokat a bizonyos köröket, ahová nem engedünk be másokat, s ahová talán magunk se nagyon szívesen lépünk.
A családi kör. Anyák és apák, édesek és mostohák. Kísérleteink a családokkal, bele aztán kilépni belőle. Ahogy lefaragják, törmelékesre énünk körvonalait a túlhalmozott tárgyak, újraosztott szükségletek, úgy válik egyre nagyobb szükségletté, hogy végre magunk legyünk, magunk privát létünk súlyával, amit fölmenők hosszú sora mért ránk. Erre mondja azt a Mester, hogy karmatorlódás. Eleink tévedései, bűnlajstroma, amelynek számláját nekünk nyújtja be az élet. Ezért aztán egyetlen (millió) módja van a megszabadulásnak, ha az ember a lehető legnagyobb mélységig átvilágítja a létét.
Nem könnyű feladat, hisz az egész világ arra buzdít: palástolj. Az egy főre jutó átlag képmutatás talán soha ennyire magas indexszel nem rendelkezett. Ugyanakkor az irodalom, és általában a művészet egyre inkább a családi viszonyok milyenségét boncolja, néha ijesztő mélységekig.