Dániel Anna: Valahogy élni kell...

A koncertépület nagy öltözője telis-teli volt virágokkal. Schwimenné, az öltözetőasszony únott arccal horgolt valami sötétbarna sált. A koncertteremből tompán szűrődött át a zongoraszó. Az egyenruhás szolga halk lépésekkel nyitott be. Ezüstrelakkozott játékautót görgetett az öltözőbe.
A kis autó körülbelül másfél méter hosszú lehetett. Miniatűr, karcsútestű Alfa-Romeo. Még a rendszám is fel volt aggatva hátul. A karosszéria finom, puha, selymes, szürke anyaggal bevonva s a kocsiban a volán mellett szürke-piros sportdresszben és szürke köpönyegben kékszemű, szőke hajú, mosolygós baba ült.
— Nézze csak, Schwimenné. Ha felhúzom, szalad.
És a szolga már el is indította a kocsit. Schwimenné egykedvű, mogorva arca érdeklődővé derült.
– Jaj be gyönyörű – lelkendezett. – Szakasztott mása a kislány autójának

Kötése erősen meglazult. A borító csaknem elválik a könyvtesttől.