Székely Mózes: Zátony

Mitsem ér, hogy a kapukat lezárták. Körös-körül bontják kerítéseinket. Dánék felől jókora rést vágtak a sűrűre nyírott sövényen. Fejszével. Mindezt látnom kell. Mit tehetek? Kétségbeesetten üvöltök egész éjszaka. Egyedül vagyok drótként szóritó kötelességérzetemmel. Gazdám nem mozdul a házból. Mióta az inas és a kövér szakácsnő megszöktek az ezüstneművel, kilő ugyan néha éjjel az ablakon. Olykor nappal is. Ha a hangomat hallja. De mit ér? Tudják a gazemberek, hogy vakon jött haza. Egy szénásszekér maradt az udvaron. Nincs ki lerakja. Azt hurcolják jobbra-balra. Fedezéknek. Mert azt nem járja a golyó. És osztoznak mellette. Gabonánkat a magtárból, a bort a pincénkből már kifolyatták. Zsákkal, köténnyel, sajtárral hordták szét. A falu lerészegedett. Piszkos öklükkel még most is verik a mellüket. Nyilván mielőbb engem is agyonvernek. Nem tehettem mást: elején néhányat erősen megtéptem. Most kerítenek, mihelyt észrevesznek. Imént utánam lőttek. A dombról. Talpam alól kiszakadt egy darab gyep. Fütyölve csapódott valami a terrasz oszlopához és kalimpálva bevert egy ablakszemet. Vigyáznom kell. Maholnap én sem leszek. Az öreg Moisa is dög lett. Haza akart menteni pár málés szekeret. A részesek meglökdösték. Murza Sándri rászólt:
- Kotródj, keshedt eb!
Az öreg bátran tartotta magát. Hogy a szántásvetésért legalább valamit visszakapjon. Hiába. Végül betörték pár bordáját és otthagyták egy kóré-pup tövében elnyúlva.
Fifi jött át a kerten, tengelyvégszegnyi farkával. Utána a tiszteletes botra támaszkodva.