Tóth István: A rómaiak Magyarországon

"Ez a kis könyv azokhoz kíván szólni, akik megálltak már az óbudai római amfiteátrum porondján, és elképzelték az épségben álló, emberektől nyüzsgő lelátókat; akik megcsodálták a soproni belvárost övező bástyák alsó méterein a kváderkövek összeillesztésének pontosságát; akik látták a soproni Fabricius-ház pincéjében a három, egymás mellett trónoló, életnagyságnál nagyobb fehér márvány istenszobrot, vagy megnéztek néhányat a Dunántúl minden városában látható, nem egyszer esetlenül faragott római sírkövek közül, és megpróbálták elképzelni az azokon látható egykori emberek mindennapjait, életét, halálát, harcait, munkáját - történelmét. Ezek a képzeletpróbák gyakran riadnak vissza attól az időbeli távolságtól, amely bennünket, mai embereket a közel kétezer esztendővel előttünk itt élt római polgártól és katonától elválaszt. Hiszen saját nemzeti emlékezetünk is csak alig-alig lépi túl az ezer évet, és ennek az időnek közel kétszerese valóban irdatlan távolságnak tűnhet. És különben is: lehet-e közünk ilyen távoli kor életéhez, van-e értelme megismerkedni sok száz éve halott emberek mindennapjaival? Nem a régészek és történészek érdekes, de végső fokon öncélú játéka-e föltárni az évezredes földtakarót a romokról, és összeállítani a széthulló mozaikkövekből az egykori élet teljességének képét? Nem vitás, hogy ezek a kérdések jogosultak és válaszra várnak. Hiszen a múzeumi üvegszekrények holt tárgyai, vagy a szabadtéri múzeumok konzervált romjai igen sok látogatóban nem ébresztenek - nem is ébreszthetnek - másfajta érdeklődést, mint a ritka régiségnek kijáró kíváncsiságot; s a régészeti leletekről szóló megszokott újsághírek is általában olyasféle szenzációként hatnak, mint mondjuk a kétfejű borjúról vagy a Dél-Amerikában látott repülő csészealjról szóló tudósítások. De hát valóban hasonló dolgokról lenne szó? Valóban öncélú ritkasággyűjtemények a múzeumok római kor tárgyai? Nem, itt azért mégsem kuriózumokkal állunk szemben."