Kosár
„Csernok Attila előző könyve, A komáromi pontonhíd talányos címe regényes önéletrajzot sejtet, ám a könyv ambíciója ezen messze túllép. A gyökerekre való visszatekintés csak ürügy arra, hogy megossza az olvasóval a magyar haza múltját és jelenét illető súlyos aggodalmait. Mint a rideg tények tisztelője, szerzőnk szépítés és önáltatás nélkül olvasta újra Magyarország utolsó öt évszázadának történetét és olyan következtetésekre jutott, amelyek elütnek a nyilvános közbeszédet (és sajnos, persze a tankönyveket is) mindmáig jellemző pántlikás-kokárdás öndicsőítéstől, valamint az ahhoz tartozó kurucos önsajnálattól. Nem a magyar függetlenséggel van baja, hanem azokkal, akik azt rosszul szolgálják, s ezzel a nemzet fennmaradását veszélyeztetik. Ritka tulajdonsága az igazságosságra való hajlam: nem mér különböző mércékkel. Csernok Attila e különös műfajú könyvvel a magyarság kollektív önvizsgálatához kívánt hozzájárulni.” (Kende Péter)
„A valóság erejével... című kötetben a történet folytatódik.
Ha jól akarod érteni Csernok Attila könyveit, olvasd Tacitust, aki – mint maga írja – harag és részrehajlás nélkül írta a Római Birodalom történelmét. A magaméiról is kibúvók nélkül az igazat, a tőlem idegenről is tárgyilagosan érdemeit, ebben látok elmaradást mindenfajta egykori és minapi állásfoglalásainkban. A politikus, a jogász csűr-csavar, a művész érez, a gazdasági ember pedig botor és önsorsrontó, ha eltekint a tényektől. Csernok Attila számomra ezekkel az így-úgy szándékosan elhallgatott, mikor elfeledett, mikor utána sem járt tényekkel igazolja mindazt, amiről mindeddig nem, vagy egészen mást tudtam – de amit éreztem! Csernokot olvasva arra jutottam, hogy a jó hazafi több száz éves ködösítések, tévtanok és illúziók cáfolata nevében harag és részrehajlás nélkül szereti országát, nemzetét, hiszen az orrunk hegyénél távolabbi jövő érdeke ezt követeli, mégpedig sürgetően. Csernok eleget tesz e felelősségnek, mert olyan múltat – és olyan jelent is! – igazol, ami a holnapokat szolgálja. Vagy rosszabb végkimenetel esetében csak szolgálta volna.” (Verebes István)
