Magyar nemzeti lant

"Különös, lassú és nehéz tavasz az idei. Még ezeken az élveteg, pálmás partokon is, ahol épp ez évben járnom adatott, sőt ítéltetett. A Riviéra déli pompája vesz körül, de idáig hallani Észak ágyúinak hangját.
Sem az élveteg pompa, sem az ijesztő hang nem ejt meg engemet. Úgy járok itt magyarságomban, mint egy vaspáncélban. Ahogyan Zrínyi járhatott a Szárnyas Oroszlán fényűző palazzói között; vagy még előbb Balassa, Északon, az Óceánum mellett. Fejemben magyar verssorok zsongnak, egy-egy éppen az ő soraikból. Talán ugyanaz, amely akkor az övékben zsongott. Különösebb értelem vagy összefüggés nélkül jönnek ezek a verssorok, ahogy a tenger hullámai, gyengébb vagy erősebb csapással, hol ezt, hol amazt a sziklát futtatva tajtékba. Így jönnek makacsul, vissza-visszatérve, s mégis váratlanul, valahonnan az emlékezet mélyeiből, a gyermekkor mélyeiből, talán az átöröklött magyarság mélyeiből. Úgy érzem, ezek a verssorok teszik a páncélt, amelyben járok, ezekbe öltözködve jár a lelkem, így viszi magával a hazáját, mint a csiga a házát. Ezek a versek bekerítenek, valami területenkívüliséget jelentenek, külön titkos légkört vonnak körém. Úgy járok minta búvár, aki a végtelen tenger közepén is a magával hozott levegőt szívja, a saját külön kis atmoszféráját, a megszokott s tüdejének alkalmas elemet, másképp nem is tudna élve maradni…" (Babits Mihály)