Istvánfi Miklós: Magyarország története 1490-1606. Második kötet, IV. füzet

Istvánffy Miklós eseményekben gazdag életútja – a padovai tanulóévektől az Oláh Miklós mellett, majd a Magyar Udvari Kancellárián betöltött titkári hivatalon át a nádori helytartói hivatal tekintélyes pozíciójáig –, illetve humanista költészete egyaránt jelentős és kutatásra ösztönző témák, ám a személyéhez köthető legfontosabb mozzanat a Historiae megalkotása, amellyel magasan kiemelkedik kortársai közül. Az I. Mátyás halálától II. Mátyás uralkodásáig ívelő, azaz mintegy százhúsz évet, benne a teljes 16. századot átfogó hatalmas történeti munka gyorsan kivívta az utódok tiszteletét. Híres levelében Zrínyi Miklós az „Ótestamentumot” szerző Bonfini mellett Istvánffyt nevezi meg a „magyar Újtestamentum” szerzőjének, s ezzel világosan kijelöli a helyét a magyar történetírói kánonban, mint Bonfini egyenrangú társát és folytatóját. Bél Mátyás 1746-ban hasonlóan nyilatkozik róla, mivel azt írja, hogy Thuróczy és Bonfini után „a 17. század elején Istvánffy Miklós folytatta a magyar történetet” (Historiam Hungaricam … continuavit), vagyis ő veszi át Bonfinitől a magyar históriai hagyomány stafétabotját (Bél eme szavai ihlették kötetünk címét is). Máshol a jeles evangélikus tudós – némi nehezteléssel – egyenesen azt írta, hogy bizonyos honfitársaihoz csak Thuróczy, Bonfini és Istvánffy munkái jutnak el, s ezért azt gondolják: „Iliászt ad ki Homérosz után” az, aki e szerzőket követően még történeti munkát alkot, vagy jelentet meg. Ez a megnyilatkozás is jól mutatja a Historiae akkorra már kétségtelen tekintélyét, elterjedtségét. Istvánffy munkája ma is hivatkozási alap, és meglehetősen sűrűn idézik a korszakkal foglalkozó historikusok.