Kosár
Zadravecz István (1884 – 1965) ferences szerzetes, tábori püspök.
Mindent megtett az egységes és jól felkészült katonalelkészi kar megteremtése érdekében. Lendülete és szerzetesi elkötelezettsége lévén sokat küzdött a működés feltételeinek javításáért, a tábori lelkészek szervezett felkészítésért. Minden intézkedésében és beszédében a későbbi „nagy feladatokra” készítette fel lelkészeit, és ennek jegyében szervezte akcióit, a szegények megsegítését, a hadiárvák gondozását, a hősi halottak emlékének ápolását. Minden alkalmat megragadott a katonahősök emlékének őrzése, a védőszentek, közöttük Kapisztrán Szent János kultuszának, a katonasírok gondozása eszméjének terjesztése, a tábori kápolnák építése, a katonák számára énekes könyvek nyomtatása, a laktanyákba jó könyvek eljuttatása, és könyvtárak létesítése érdekében. A legénység részére bevezette a szobánkénti hitoktatást és különböző előadások megtartását. Nem volt az országban hősi szobor, emléktábla vagy zászlószentelés, amelyre meg ne hívták volna.
Az apostoli tábori helynökségről 1926. június 13.-án kelt levelében lemondott, melyet a pápa és Magyarország kormányzója is elfogadott.
Lemondását követően papi tevékenységet folytat, pasztorációs úton kétszer jár Amerikában, és egyszer a Szentföldön. Két püspöki kinevezést utasít vissza, mert nem látja kinevezésének semmi értelmét. Könyveket ír, és társadalmi megmozdulásokon szónokol. A kolostorban többször felkeresi a kormányzó, véleményt kérve Zadravecztől a politikai helyzetet illetően. A Szentföld című kiadványt is szerkesztette, de részt vett a Katolikus Lexikon szerkesztési munkálataiban is.
1944-ben az esztergomi érsek, Serédi Jusztinián kérésére részt vesz Szálasi eskütételén, mint felsőházi tag, s tájékoztatja a prímást a ceremóniáról. Majd a magyar szentföldi (Hűvösvölgy) ferences kolostorba vonul vissza, ahol üldözött zsidók százait rejtegeti rendtársaival, s olykor még a nyilasoktól is kap az élelmezéshez segítséget. Régi barátja a szegedi Lőw Immanuel rabbi megmentésére is kísérletet tesz, de mire megérkezik a szabadon bocsátásról szóló belügyminiszteri engedély, az idős rabbi a gettó kórházában meghal.
A II. Világháború után 1945-ben letartóztatták, uszító beszédek, háborús és népellenes bűntett vádjával kétévi szabadságvesztésre ítélték.
1947-es tavaszi kiszabadulása után a ferences rend máriagyűdi rendházában, majd Budapesten, később a kitelepítés miatt Homgrod és Alsóvadász községekben, majd a pilisszentlászlói és a szomori plébániákon élt. 1955-től Zsámbékon a plébánián kapott helyet. Mintegy harminc, a teológiáról politikai okokból elbocsátott kispapot szentel titokban, s egyéb egyházi szolgálatokat is vállal, a nyilvánosság kizárásával.
