László Károly: Tóparti nyaralás. Egy túlélő visszagondol

Kérdezhetné – kérdi is – az olvasó, mi szükség arra, hogy tíz évvel a háború után a felületes feledés homályából újra előhozzuk a németországi koncentrációs táborok förtelmes emlékeit, miért kell megholtaknak s hóhéraiknak újból tanúskodni holtakról és tettekről? Miért nem lehet mindeme dolgokat végérvényesen elintézettnek tekinteni?
Szándékosan hallgattam tíz éven át, hogy kellő távlatot nyerjek ama történésekhez, és amennyire egyáltalán lehetséges, megszabaduljak elkerülhetetlen rossz érzésektől. Ma, úgy hiszem, már nem köt a hallgatás. Nekem úgy tűnik, hogy az itt közlendő élmények aktualitása minden kétséget kizár. Ahogy feldolgozatlan élmények elfojtása az egyéni jellem fejlődési zavaraihoz vezethet, ugyanúgy fennáll annak veszélye, hogy az élmények, amelyeket – bár feloldatlanul és tisztázatlanul, ám óriási intenzitású affektusokkal terhelten – üldözők és üldözöttek egyaránt elfojtani és elfeledni akarnak, ma vagy később, az ismert vagy még előre nem látott formában, újra visszatérnek. Ezért manapság a lágerélmények megjelenítése olvasónak és írónak egyaránt hasznára válhat.
Hiszen valóban naivitás volna azt gondolni, hogy egy rendszer, amely létrehozta a koncentrációs táborokat, csak úgy egyszerűen leszállt az égből s ezáltal az emberek egy csapásra másokká lettek, majd mindez éppoly hirtelenül eltűnt anélkül, hogy nyomot hagyott volna az emberekben Az egész jelenség így rémálomhoz lenne hasonló, melyből csak felébrednünk kellene s mindez volt – nincs. A legtöbben ezt az értelmezést fogadnák el legszívesebben, amellyel azonban szembeállítandó az, hogy az itt leírt események 10-12 éve Európa közepén valóban lejátszódtak, hogy ezek a dolgok napjainkban hasonló vagy megváltozott formában ismét lejátszódnak és holnap saját szemünk láttára újfent megjelenhetnek.