Kosár
Egyszer régen, egy bánatos januári reggelen beteg lett a fiam. Még nevettünk és viccelődtünk: csak pár nap, és legyintettünk rá. De a kór súlyosbodott, és szörnyű napok, borzalmas hetek következtek...
...és kértem Istent: hagyd meg nékünk, ne vedd el!
Nekünk csak Ő van, ez az Egy!
A tavasz tündére meghozta a gyógyulást, s én hálából, a középkorban élt királyok szokását követve, egy templomot építettem. Íme a templom, itt áll. Ebből a templomból az orgona bús hangja, a harang fájdalmas zúgása helyett gyerekkacaj száll a magasba, falai mentén szomorú tekintetű szentek helyett pajkos játékállatkák néznek le ránk, és oltára körül gyertyák fénye helyett gyerekszemek ragyognak.
Most átnyújtom a kulcsát, kerüljön beljebb minden gyerek.
Az egészséges nevetve járja körbe, és kerülje el az összes vész; a beteg gyógyuljon meg, amikorra kapuja, az utolsó oldal becsukódik!
A játékbolt kirakata előtt a gyerekek órákig álldogálnának, bámészkodnának, különösen azóta, hogy új lakója érkezett: Kócmajom, aki mókázott, kacagtatott, mígnem egy szőke loknis hajú kisfiú el nem maradt a kicsinyek seregéből. Vajon mi történt vele? Elutazott? Elköltözött? Esetleg más? Egy este aztán Kócmajom vezetésével Pamutmama, Cinóber elefánt, Huhogi, Cicncogi, Csaba csiga, Tódor teknőc, a Csengős bohóc, Vazul, a víziló, Szilárd, a százlábú és a többiek felkerekednek, hogy meglátogassák…..
