Halász Gyula: Édes anyanyelvünk

...”Nyelvet éppúgy nem lehet újítani, akár a fát; csak nyesni lehet, fattyazni, mívelni. Oly mélyre bocsájtja gyökereit, oly ősi életet él, hogy rajta az embernek csak alakító hatalma van. Ez volt a "nyelvújítók" tévedése, ez a szerénytelenség. De arról, hogy a nyelvtisztító könyvek tanúskodnak. Legtöbbjük mintha Kazinczy korában íródott volna: egyhuzamban alig olvasható. Vagy végehosszatlan nyelvtani fejtegetést közölnek, vagy szótárszerűen sorolták fel a magyartalanságokat. De vajon ki olvas nyelvtant? Szótárhoz is csak az nyúl, aki tudja, hogy a szó, melyet használni akar, rossz. De ha tudná, hogy rossz, akkor már nem is írná le, akkor már szótárra sem volna szüksége. Legelőször is tehát a hibákról kellene felvilágosítani mindenkit, minél többről, minél gyorsabban és könnyebben. Halász Gyula ezt teszi; könyvének ez az újdonsága és érdeme. Nemcsak felvilágosít, hanem rögtön meg is mutatja, hogyan kell helyesen, világosan, ízesen magyarul beszélni még olyan bonyolult s elvont kérdésről is, mint a nyelvhelyesség. Élvezettel figyelünk rá, érveit azon melegében elfogadjuk. Példákkal, s mi több: a maga példájával oktat.
Nincs merev álláspontja, nem fölényeskedik, mint az iskolamesterek, akik szabnak ugyan törvényt, de alig gyakorolják. Arany János útmutatását követi, aki szerint a nyelvész kötelessége nem az, hogy a priori szabályokat állítson fel, hogy részleges igazságot egyetemes törvénnyé emelje, hanem az, hogy a legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének "élő nyilatkozatait". Nem könnyű feladat. Ehhez nem a nyelvtant kell ismerni, hanem magát a nyelvet.
Hol ismerte Halász így meg? Bámulatosan ismeri, csodálatos ösztönnel tájékozódik ebben az ősrengetegben. A kifejezések összefonódott sűrűjében csalhatatlanul, első pillantásra fölismeri az élősdi tekervényt, a dudvát s el tudja távolítani anélkül, hogy közben a jógyökérzetűeknek bármiben is ártana.
Tömérdeket tanultam könyvéből. Igazi örömmel s ezúttal már kevesebb szorongással. Hibák miatt, melyeket én is elkövettem (helyesebben s az ő bátorítására mondva: elkövettem hibák miatt) pironkodnom már alig kellett; annál jobban élvezhettem hát a rengeteg árnyalati finomságot, nyelvünk kimeríthetetlen gazdagságát, melyet felfedett előttem. A kezdetleges balta helyett pontos vésőt, fúrót, lombfűrészt tett elém; olyan szerszámokat, melyekről sejtelmem sem volt. Tőle tudtam meg, mi pontosan a különbség az egykönnyen és a vajmi között s hogy az árboc-ot rövid o-val kell ejteni; pirulva vallom be, eddig hosszúval ejtettem.” Illyés Gyula, Nyugat. 1938. 6. szám